37. TÖRVÉNYKEZÉSI SZERVEK

 

37. TÖRVÉNYKEZÉSI SZERVEK

Bíróságok

A bíráskodás az egyik legősibb hatalmi tevékenység. Volt idő, amikor a hatalmi ágak szétválasztásáról még szó sem lehetett, s ekkor a hatalom egyet jelentett az igazságszolgáltatással, a közigazgatással. A bíró a magyarjog történetében igazságszolgáltatási, közigazgatási, önkormányzati feladatokat egyaránt ellátott. A „bír" szavunkat már a honfoglaláskor használták elődeink, jelentése pedig az volt, hogy erővel, gazdagsággal, hatalommal rendelkező. A hatalom teljességét jelképező bírói funkció csak a polgári átalakulás korában, az igazságszolgáltatás függetlenítésére irányuló reformtörekvések hatására szakadt szét különféle feladatokat ellátó pozíciókra.

A középkorban a bíró (judex) igazságszolgáltatási jogkörrel rendelkezett, tekintet nélkül arra, hogyan jutott hozzá pozíciójához. A kor közjogi felfogása szerint jogosultsága lehetett közvetlen tehát a királytól eredő, illetve származékos, amikor a király által biztosított valamely kiváltságjogosította. Ez utóbbi alapulhatott dologi jogon, úgymint földbirtoklás, vagy valamely közösség választási aktusán. A gyakorlat persze az volt, hogy az igazságszolgáltatási hatalom azt illette, akinek amúgy is a birtokában volt a hatalom. A bírák között különbséget tettek aszerint, hogy rendes bíró (rendes hatalmánál fogva tartotta a törvényszéket) volt, avagy megbízás alapján eljáró kiküldött bíró.

Nem támasztottak vele szemben túl nagy szakmai igényeket, elegendő volt csupán, ha némi általános jogi ismerettel rendelkezett. Bíráskodási kellék volt az illetékesség, és a tisztesség.

A bíró illetékessége:

Az illetékesség részben területi, részben rendi (személyi) volt. Ha eltérő illetékességű felek pereskedtek, akkor a két fél bírái együtt ítélkeztek.

A tisztességes bíráskodást elvárták a bírótól, szabályokban, rögzítették a méltányosság, az igazságosság, az elfogulatlanság vagy az összeférhetetlenség kritériumait. Az igazságtalanul eljáró bírót Szent László nevezetes dekrétuma óta (III. 25-26. törvényei) büntették, 1435 óta pedig kötelező volt a bírói eskü letétele.

A személynök, akik jogosultak voltak minden ügyben eljárni és ítélni, a királyi curia törvénykezésében akár hívatlanul is megjelenni, a tárnokmester, az erdélyi vajda, a bánok, és a királyi udvarmester csak meghívásra jelenhetett meg. Kezdetben Mo-on a bíráskodás társas formában történt a bírók bírótársak ismereteit, szakértelmét felhasználva hozták meg határozataikat. A bíró és társai alkották a bírói széket. A király pl. az éppen körében lévőket is hívhatta ítélkezésre.

A bírótársak behívásának oka a jogalkalmazás teljesebbé tétele, és a törvényszék tekintélyének növelése volt. Az ítélet megalapozottsága nagymértékben függött a szokásjogtól, a bírák nem szívesen hoztak attól eltérő ítéleteket.

A középkor jogtudója nem egyetemet végzett jogász volt, hanem a jogot a gyakorlatok keresztül értő nagytekintélyű személy Ilyen személyek voltak az általában idősebb, és a szokásjogot ismerő írnokok, jegyzők, kancelláriai munkatársak voltak. Az ítélőmesterek (protonotárius) kezdetben az adminisztrációs feladatokat ellátó jegyzők főnökei voltak. A folyamatos részvétel elmélyítette tudásukat, és a 14. század közepétől, már bírótársként is felbukkantak. A 15. századra már egyenesen nekik szóltak a királyi parancsok, rendelkezések.

A magasabb rendű bírótárs közreműködése az ítélkezésben emelte az ítélet súlyát, rangját.

A hatalom velejárója, jelképé volt a bírói jog gyakorlása, így a király, a királyi tanács, és később az országgyűlés mellett az összes méltóság (a nádor, az országbíró, a tárnokmester, a kancellár az egyházi, és világi birtokok urai, a szabad királyi városok magisztrátusai, a mezővárosok, falvak bírái, a székek, és kiváltságos területek vezetői) rendelkezett a törvénykezés jogával.

Ügyvédek

Az Árpád-házi királyok uralkodásának első századaiban a pereskedő feleknek személyesen kellett a bíró elé lépniük. A 13. században vált szokássá az a gyakorlat, miszerint azokban a perekben, melyekben nem kellett személyesen megjelenni a feleknek, bevezették a prókátor útján való képviseletet. Ezt a szerepet kezdetben a jegyzők töltötték be, ám gyakran írni-olvasni tudó egyházi személyeket is igénybe vettek. A németjog hatására jelentek meg a városokban a szószólók, akik a peres féllel együtt jelentek meg a bíróságon, s ott helyette, de a jelenlétében érveltek, vitatkoztak.

Évszázadokon át ügyvéd lehetett az, aki cselekvőképes, egyházi vagy világi állással rendelkezett, és rokoni kapcsolata nem zárta ki a prokurátor szerepéből.

Ügyvédet vallhatott, vagyis megbízhatott az a természetes és jogi személy, aki perbeli jogképességgel bírt. Az ügyvédvallás hiteles kelléke a pecsét volt. A hiteles pecsétjogával rendelkező városok, káptalanok és püspökök a saját pecsétükkel vallhattak ügyvédet, mindenki másnak hiteles helyhez kellett fordulnia. Az ügyvédi megbízás tartamát annak tartalma határozta meg, megegyezés híján pedig a per végéig tartott. II. Ulászló szabályozása (1504:14. tc.) szerint a külföldön tartózkodók által adott megbízás egy évig szólt. Az 1578:17. tc. az ügyvédvalló levelek érvényességét mind egyházi, mind világi bíróság előtt egy évben állapította meg.

Az 1723:35. tc. már úgy rendelkezett, hogy általánosságban egy évig, meghatározott ügyekben pedig az ügy lezárásáig tart a megbízás érvényessége. Érdemes még megemlíteni Mátyás király 1486:69. tc-ét, mely bevezette a nyerészkedésből sok ügyet vállaló ügyvédek miatt az ügymaximalizálás intézményét, de később rendelkezett az összeférhetetlenségről (1471:14. tc.) is.

Az ügyvédi eskü intézményét az 1567:27. tc. vezette be. Az esküben vállalta a procurator, hogy igazságtalan ügy érdekében nem jár el, nem játszik össze az ellenféllel peregyezség esetén. A közvélemény szerint az eskünek nem volt gyakorlati haszna, mivel a furfangos ügyvédek mindig megtalálták az utat a törvény megkerülésére. Ez azt eredményezte, hogy az ügyvédi eskü intézménye átmeneti időre eltűnt a magyar jogéletből.

Az 1695. január 24-én kelt királyi (I. Lipót) rendelet hozta vissza, méghozzá a királyi tábla előtt kellett esküdniük az ügyvédeknek. Az eskü záradékába az is bekerült, hogy az esküvel az ügyvéd egyben a király iránti hűségére is hitet tesz.

Az 1723-ban (III. Károly) kiadott ügyvédi rendtartás megerősítette az eskütételi kötelezettséget. Az ügyvédi intézmény nem volt teljesen önálló, amit bizonyít az a tény, hogy az ügyvédek munkájukért a bíró által megállapított összegű munkadíjat kaptak.

1769. év volt a fordulat az ügyvédek életében, addig ugyanis nem kellett speciális végzettséggel rendelkezniük. Minden ügyvéd igyekezett jogi ismeretekre szert tenni, azonban tudásáról sehol nem kellett számot adni. A Mária Terézia által kiadott ügyvédi rendtartásnak köszönhetően az eskü mellett a szigorú vizsga letételére is szükség volt az ügyvédi munka folyamán. Nem csak szakirányú ismereteket, de erkölcsi bizonyítványt is szerezniük kellett.

További speciális vizsgát kellett tennie az ügyvédnek akkor, ha királyi vagy báni tábla mellett, megyékben, szabad királyi városokban kívántak ténykedni.

Az ügyvédi vizsga alól csak az kapott felmentést, aki hosszabb ideje dolgozott már ügyvédként, és ezzel megfelelő gyakorlatot szerzett, ügyvédi esküjét pedig már korábban lette.

A sikeres vizsgázók bizonyságlevelet kaptak, melynek birtokában letehették az esküt valamely, törvény által szabályozott hatóság előtt. Az eskü letétele után az ügyvédet bevezették egy törzskönyvbe, melynek tényét ki is hirdették.

Az 1769. évi szabályozás arról is szólt, hogy az ügyet a lehető legrövidebb idő alatt be kell fejezni, a tényekre kell hagyatkoznia, és csak annyi ügyben járhatnak el, amennyit teljes odaadással el tudnak végezni. II. József 1780-1782-ben kiadott perrendtartása az ügyvédi pálya betöltését csak annak engedte, aki tanulmányait sikerrel befejezte, és erkölcsileg feddhetetlen volt. Előírta a joggyakorlaton való részvételt, majd egy évet a királyi vagy báni táblán kellett eltöltenie jegyzőként. A két év letelte után a királyi tábla bizottsága előtt vizsgát kellett tennie.

Az 1804. évi Instructio pro advocatis alapján volt csak jogosult ügyvédi munka végzésére, aki egyetemen, vagy jogakadémián sajátította el törvény- és államtudományi tanulmányait. Ezután két év gyakorlat következett, és az ügyvédi oklevél bemutatása, és bírósági kihirdetése után gyakorló ügyvéd lehetett. Az ügyvédi visszaélések kiküszöbölésére jött létre az ügyvédszó visszavonásának intézménye (revocatio procuratoris), ami egyet jelentett azzal, hogy ha nem megfelelően képviselte az ügyvéd a megbízót, az visszavonhatta a megbízását.

Ügyészi intézmény

Az intézmény kialakulása a neoabszolutizmus éveire tehető.

1526 előtt a vád képviseletét a sértett, vagy annak örököse látta el, bizonyos esetekben valamely hatóság tagja.

A 16-17. században már megjelentek az önkormányzati hatóságoknál (megyei, városi bíróságok) a tiszti ügyészi tisztségek. A tiszti főügyész a megye jogtanácsosa volt, de ellátta a vád képviseletét, és nyomozati funkciót is betöltött.

A bíróságtól elkülönített vádhatóságként működő ügyészi szervezet az 1850. évi igazságügy-miniszteri rendelet intézkedései révén jött létre.

A közhitelességi szervezet

Tevékenységének lényege abban állt, hogy valamely jogi eseményt, vagy percselekményt hivatalból vagy magánszemély részére hitelesen igazolt.

A XIII. sz. elején tehát kialakultak az ún. hiteles helyek. Ezek kezdetben kizárólag egyházi személyekből álltak, tekintve, hogy ők tudtak csak írni. Miután a népesség mind sűrűbbé vált, a bíróság feladatai megszaporodtak, s ez a pristaldia hanyatlását jelentette. Hazánkban az egyházi hivataloknak, káptalanoknak kezdettől fogva jelentős rész jutott a bíráskodásból. Az írásbeliség egyházon belüli elterjedésével okleveleket állítottak ki és pecsételtek meg. A XIII. sz-tól kezdve beszélünk hiteles helyekről, ahol a káptalanok, konventek jogcselekményeket írásban tanúsítottak. A hiteles hely intézménye folytán a magyar okleveles gyakorlat egységesebb képet mutat, mint a többi európai terület.

A poroszló vagy pristaldus évszázadokon keresztül a bíró legfontosabb segédje volt. A szóbeli pereskedés miatt kellett egy olyan hiteles közeg, aki igazolta a percselekmények megtörténtét, majd az ítéletek végrehajtásában is segédkezett. Jelentést készített a perben lezajló mozzanatokról, de az idézéstől kezdve tevékenyen részt vett a peres eljárással járó minden lényeges mozzanatban. A poroszlót már Könyves Kálmán idején törvények védelmezték az estleges inzultusok ellen, és akadályoztatását is büntették.

Közhitelesítő tevékenységet látott el a királyi ember a poroszlóhoz hasonlóan. Megbízásukat a bírótól kapták, eljárásuk hitelességének bizonyítására megyében működő káptalanhoz vagy konventhez kellett fordulnia. A 13. század végétől a káptalanok és konventek már nem pusztán a királyi ember és a poroszlók eljárásának hitelességét bizonyították, hanem önálló hitelesítési tevékenységet folytattak. A hiteles helyek felállítását törvények írták elő, király, nádor vagy országbíró által kibocsátott parancslevél nyomán megyénként kellett működniük.

Az egyházi bíráskodás térhódításával a római joggyakorlatot folytató középkori európai államokban megjelent a közjegyzőség intézménye. Megjelentek az első magyarországi közjegyzők is a-13. században, bár elterjedésüket akadályozta az egyházi intézmények hitelesítő tevékenysége. A 15. században a nemesi vármegyékben az írásbeli teendőket, jegyzőkönyvek készítését, határozatok lejegyzését a vármegyei közjegyző végezte, aki a 16. századtól a megyei pecsét őrzője is lett egyben.

Hiteles helyi tevékenységet végzett még országos illetékességgel a kancellária, 1526 után saját területükön a szabad királyi városok, 1550-től a vármegyék, és a nagyobb mezővárosok.

A birtokadminisztráció, vagyis a földek felmérése szempontjából nagy jelentőségű volt a földkönyv vagy telekkönyv intézményének bevezetése. A nyilvántartásokat a telekkönyvezető kezelte, a telekkönyvezést bizottság végezte. A telek- és birtokösszeírások nem csupán a fennálló tulajdonviszonyokat tanúsították, hanem a betáblázásra is lehetőséget adtak. A betáblázás a pénzbeli követelés bejegyzése volt. A betáblázási könyvet bárki megnézhette. A nyilvántartás, vagyis a földkönyv vezetése 1840 óta lett kötelező. A telekkönyv vezetése precíz adminisztrációt igényelt, hiszen egyrészt a hitelességet kellett bizonyítani, másrészt garantálni kellett a nyilvántartás megbízhatóságát. A földkönyv- és betáblázási könyv vezetője és nyilvántartója a levéltárnok volt, aki betekintést engedett az érdeklődőnek a nyilvántartásokba, és megfelelő díjazás ellenében hiteles másolatot készített.