26. A KIRÁLY A KORAI ÁRPÁD-KORBAN

 

26. A KIRÁLY A KORAI ÁRPÁD-KORBAN

A királyi udvar alapvetően két szférára tagolódott. Az egyik volt a tulajdonképpeni udvartartás, amelynek személyzetét az itteni szolgálatra beosztott szakácsok, lovászok, hírnökök és egyéb ezernyi feladatot ellátó szolgák alkották, gondoskodva a királyi család és az udvarban tartózkodók mindennapi ellátásáról és kényelméről. Az udvar másik, ettől határozottan elkülönülő szférája sokkal inkább politikai jellegű volt. Rendszerint ugyanis a király környezetében tartózkodtak az ország legfontosabb egyházi és világi főméltóságainak viselői. Ők alkották a királyi tanácsot, mely az operatív politikai döntések meghozatalában jutott szerephez. Az udvar minden kétséget kizáróan már a keresztény királyság megszervezésének idején kialakult, jóllehet kezdetben meglehetősen tagolatlan intézményként működött. Élén az "udvar ispánja" állott, mely tisztségből fejlődött ki a nádori méltóság. A 13. század elején további udvari méltóságviselők tűnnek fel: a gazdasági ügyekért felelős tárnokmester, illetve a lovász-, az asztalnok- és a pohárnokmester.

Nyilvánvaló előnyökkel járt, ha valaki bejáratos volt a királyi udvarba, hiszen ott számos lehetőség kínálkozott arra, hogy különféle szolgálatokkal hívja fel magára az uralkodó figyelmét. Érthető tehát, hogy ez a lehetőség csak a megfelelő kiváltságokkal rendelkezők számára adatott meg. Eredetileg csupán az Árpád-kor tradicionális nemessége élvezte ezt a kiváltságot. Ők akkor is megjelenhettek az udvarban, ha éppen semmi olyan tisztséget nem viseltek, ami erre feljogosította volna őket. Pereiket a vidéki királyi bíróságok mellőzésével az udvarban intézhették, fiaik pedig az udvarban nevelkedhettek, gyakran a királyi család gyermekeivel együtt, ami esetenként előnyösen befolyásolta a felnövekedett ifjú karrierjét. A király életének legfontosabb eseményei széles nyilvánosság elölt zajlottak: mindazok, akik nem tartoztak a királyi udvarhoz, többnyire ezen alkalmakkor láthatták uralkodójukat. A király koronázása, házassága s végezetül temetése kétségkívül ezen események közé tartoztak. Katonai mozgósítás

Valamivel több esély kínálkozott arra, hogy valaki a király színe eléjusson azon alkalmakkor, amikor az uralkodó országát járta. Ennek egyik,- mégpedig meglehetősen gyakori - indoka lehetett, ha hadjáratot indított. Az Árpád-kor végéről származó adat szerint a mozgósítás elrendelését követően a király Székesfehérvárra ment, ahol is a hadjárat a "királyi zászló felemelésével" vette kezdetét. A vonuló királyi sereghez útközben csatlakoztak a katonáskodásra kötelezettek, akiknek a tábori körülmények közepette megint csak több alkalmuk nyílott a királlyal való személyes érintkezésre, mint egyébként. Az Árpádok ugyanakkor békeidőben is az év nagy részét úton töltötték udvarukkal együtt. A királyok útjait úgy szervezték, hogy a nagyobb egyházi ünnepeket lehetőleg valamely jelesebb egyházban - püspöki székhelyen vagy monostorban - ülhessék meg.

A hatalomgyakorlás külsőségei: az országjárás szokása mindazonáltal aligha ezen kegyes célnak köszönhette kialakulását. A gyakorlat- mely általánosnak mondható egész Európában - alapvetően kettős célt szolgált. Egyfelől ugyanis a középkor technikai lehetőségei nem tették lehetővé, hogy az uralkodók egyetlen helyre gyűjtsék be a birtokaikon megtermelt javakat, célszerű volt tehát azokat a helyszínen felélni. Kétségtelennek látszik ugyanakkor, hogy legalább ilyen súllyal esett a latba az is, hogy a királynak országát járva módja nyílik részint hatalmának látványos külsőségek mellett történő reprezentálására, részint pedig uralkodói kötelezettségei ellátására is. Nyilván nem véletlen, hogy az országjárás szokásának fénykorából, a 11-12. századból vannak adataink arra, hogy a jelesebb ünnepek alkalmával a királyt ismételten megkoronázták.

Igazság szolgáltatása: az országjárás ugyanakkor arra is alkalmat adott, hogy a király legfőbb kötelezettségének, az igazság kiszolgáltatásának is eleget tegyen. A középkor embere az igazságszolgáltatás fogalma alatt nemcsak a megsértett jogrend helyreállítását értette - azaz a bíráskodást - hanem a követendő jog megállapítását - azaz mai fogalmaink szerint a törvényhozást - is. Az ebben az értelemben vett igazságszolgáltatást tekintették az uralkodó legfőbb kötelezettségének, melynek a király lehetőleg személyesen tesz eleget. Az uralkodó személyes bíráskodására persze csak a legfontosabb ügyekben került sor, a többi perben az ország bírói joghatósággal rendelkező méltóságai jártak el.