Versek október 23-ra III.

-------------------------------------------------

Bálvány





Nem szólsz semmit,

Te csak dolgozol.

Csendben maradsz,

De - gondolkodol.

Magadban szólsz,

A Janus arcú joggal.

Te nem mondod,

De számolsz a jobbal.

Te hallgatsz, mert

Élni kell - e Földön.

Szállva, lebegve,

Vagy kemény göröngyön.

Te nem szólsz semmit,

De számolod a percet,

Míg jő az Idő

És eljő a merszed.

-Nem szólsz semmit,

Csak ledöntöd a BÁLVÁNYT és

Egünkre fested

A Színes Szivárványt!

-----------------------

Bagdad (részlet)

Ha benne vagy a szélviharban Ki nem szakíthatod magad,

Csak néhány kiváltságos lehet,

Ki erős és szemben halad.



Istenünk! Adj újabb erőt!

Szembeszállhassunk újabb vésszel,

A szörnyűséges háborúval,

A szörnyűséges szenvedéssel!



Istenünk! Adj újabb erőt!

Nagyobb erővel szálljunk szembe,

Az önkénnyel és békét vigyünk,

Az ismétlődő történelembe!



Istenünk! Adjál új erőt!

Mutasd! Mindig van béke-út!

Törjél szét minden, minden fegyvert,

Győzzük le végleg a háborút!
----------------------

1956, te csillag




A terrible beauty is born.

(Yeats)






Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó


és szenvedés; mégis, mikor átvágtam


a Hősök terén, mosolyognom kellett,


mert nem állt szobor többé a csizmában; –





csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.


Földváry már kedd este elesett


a Rókus előtt. Szemközt, az iskola


padlásán felfegyverzett gyerekek; –





péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.


Az ütegek torkolattüzeit


nézem éjjel és borzongok: a szörnyű


szépség most nálunk is megszületik; –





hat nap: a kénezett arcú halottak


apró csokorral mellükön, a járdán


(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,


szemem előtt kis, tétova szivárvány; –





ölelkezés az Írószövetségben:


csomagolnak és indulnak haza;


feltépett sínek, utcák és fölöttünk


a szabadság liliom-illata; –





ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,


és ötvenhat: egyszer minden száz évben


talpra állunk kínzóink ellen. Bármi


következik, boldogság, hogy megértem; –





és újra péntek: a Dunánál állunk,


a nap áttör ködön, füstön. Talán


sikerül minden s az alkonyat bíbor


brokátja Zsuzska lenszőke haján;–





és szombat: hajnalban csupa reménység,


de estefelé: nyakunkon a kés.


A keleti szemhatár mögött mocskos


felhők, nyugatról álszent röfögés; –





mentünk a kétszázezerrel: nem bírok


újabb börtönt, s ha nem is jött velem:


Árpád óta bennem lakik az ország,


minden völgyét meg dombját ösmerem; –





a Bach-huszárok tankban tértek vissza:


eddig sem ápolt, s ha más föld takar,


mit számít az? és mit, hogy fiam majd


Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?





Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán


az ifjúságtól mind visszakapom,


és otthon, a sötét előszobákban


kabátom még ott lóg a fogason –





ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,


nem múlt vagy nékem, nem történelem,


de húsom-vérem, lényem egy darabja,


szívem, gerincem – kijöttél velem





az irgalmatlan mindenségbe, hol a


Semmi vize zubog a híd alatt


és korlát nincs sehol sem – életemnek


te adtál értelmet, vad álmokat





éjjelre és kedvet a szenvedéshez


s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,


ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,


s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –





ezerkilencszázötvenhat, te csillag,


oly könnyű volt a nehéz út veled!


Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,


ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

Képes Géza: Tank parádé
(musical feldolgozás szövege)















Ezt hallod éjszaka is, ezt hallod egész nap
Zúgnak, dübörögnek a tankok előre szegzett ágyúkkal
Két oldalt szegzett géppuskákkal vonulnak, vonulnak
Megsüketítenek bennünket, kirázzák agyunkat
De ez a szakadatlan, szörnyű zúgás nem rémit, 
legfeljebb felbőszít vagy untat.

Tank parádé, mondják keserűen a járókelők.
Még szerencse, hogy nem tengerparton élünk,
Különben flottaparádéban lenne részünk.

Fasiszta felkelés, ellenforradalom,
Ezt harsogja az árnyékkormány, s a megszálló hatalom,
De a mi fülünkbe ezt a szót dübörgik a tankok: forradalom.

Felkelt ez a nép, mert élni akart,
Letépte szeméről a kötést, szívéről a jégbilincset,
Leverte lábáról a béklyót, mit ráraktak a gyarmatosítók,
Hogy legelésszen békén, míg ők elisszák tejét, s lenyírják a gyapját.

A hernyótalpak fővárosunk kövezetét kiharapják,
De a lakosság, a nép nem lát semmi rémületes,
A mozgó acélfalakban, ágyúkban, gépfegyverekben.

Vonulnak a tankok, reszketnek a házak, de az emberek nem!
Vonulnak a tankok, reszketnek a házak, de az emberek nem!

Fasiszta felkelés, ellenforradalom,
Ezt dadogja az árnyékkormány, s a megszálló hatalom,
De a mi fülünkbe ezt a szót dübörgik a tankok: forradalom.

A hernyótalpak fővárosunk kövezetét kiharapják,
De a lakosság, a nép nem lát semmi rémületes,
A mozgó acélfalakban, ágyúkban, gépfegyverekben.

Vonulnak a tankok, reszketnek a házak, de az emberek nem!
Vonulnak a tankok, reszketnek a házak, de az emberek nem!
Vonulnak a tankok, reszketnek a házak, de az emberek nem!
Vonulnak a tankok, reszketnek a házak, de az emberek nem!